Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hansi II. folytatás...

2011.12.25

Eltelt pár nap…
Kellemes délutáni csokizások voltak, és amikor csak hullt a hó, és ki se dughattam az orrom a házból, akkor ő jött hozzánk.
Kimentünk a hóesésbe, és dobáltuk egymást)). Na, igen, inkább én, ő csak a markából szórta rám közelről. Én meg elfutottam távolabb, és jól megcélozva odaplaccsintottam néhány hógolyót a kabátjára. Majd visszaszaladtam, és lesöpörtem róla a kesztyűmmel. Átfagytam teljesen, visszamentünk a házba, leültünk a szobámba a szőnyegre, és meséltünk egymásnak régi történeteket. Persze, egy darab szaftos kalandot nem említettem, de ő azért megjegyezte, hogy biztos kedvelnek a férfiak a tulajdonságaid miatt. Csak ártatlanul mosolyogtam, kivittem a ház elé, elterültem a hóba, és csapkodtam egy elég nagy angyalkát, és mutattam, hogy én ilyen ártatlannak képzelem magam! Ő erre csak kacagott, és a havat szedegette ki a hajamból és a ruhámról. Visszaültünk a szőnyegre, mondta, hogy cseréljek ruhát, vagy feküdjek ki a padlófűtés miatt, nehogy megfázzak. Elmentem átöltözni, és láttam, hogy meg fog enni a szemével, amikor visszatértem lila felsőmbe, és fekete, fodroska szoknyámba. De nem tett mozdulatot ennek a véghezviteléhez, csupán a kezét nyújtotta, hogy foglaljak helyet mellette. Nem engedte el a kezem, csak simogatta a másik kezével a kézfejem, és nézegette a nem éppen friss műkörmeim, hiszen ez volt a 7. hete, hogy nem látott szakembert a karmom, én meg csak szerényen reszelgetni szoktam, mint a viccben a nyuszika, ápolom - nem szeretem a hosszú körmöket. Játszott az ujjaimmal, és mesélt a nyári hónapok munkáiról. A tehenekről, amik most béristállóban vannak, de tavasszal mennek a legelőjére, és vígan lesznek őszig. Kérdeztem, hogy vajon lilák-e, mert Magyarországon az alpesi tehenek lila ködben léteznek.)) Nevetett, és folytatta a gazdaságáról a mesét. Majd megtanít traktort vezetni, mert elmondtam neki, hogy mekkora rally-bajnok vagyok, és imádok autózni. Repült az idő…. Időnként otthagytam, hogy a munkámat is végezzem, amiben örömöt lelek, kivéve éjszaka..)).
Nos, megkérdezte, hogy mi legyen Szenteste, nem szeretne nélkülem lenni, de a munka miatt, tudja, hogy furcsa lenne, ha együtt töltenénk, hiszen a szobámba nincs feldíszített fa, csak az illata, mert az ablakpárkányra belülre sok ágat tettem… Gondolkodtam, mi legyen, hogy mindkettőnknek jó legyen. Nekem 22 óráig foglalkoznom kell a beteggel, nem hagyhatom magára. Ezért kitaláltam, hogy este, ne az ünnepre koncentráljon, bár a szeretteire gondoljon, és készülődjön, mert este elmegyünk az éjféli misére, ha nincs ellenére, együtt tegyük meg az utat.
E körzetbe beosztották a miséket, mikor melyik faluban tartják az ünnepeken, és a mi kis eldugott falunkra jutott az éjféli időpont. Ez épp jó volt nekünk.
Az ötlet hallatán átölelt, és csak ennyit mondott: Köszönöm, Kedvesem! Mosolyogtam, de a szívem is ezt tette, éreztem, hogy ez volt a vágya, mert vallásos embernek véltem, a házában több helyen is láttam feszületet, és a betegsége se újult ki, nem is rosszabbodott, kell higgyen isten létezésében. Rólam ez nem mondható el… hiszek, de nem feltétlen benne.
Aznapra lejárt az időnk, kikísértem, és két puszit az orcájára adva útnak indult a nagy hóban.
Másnap korábban jött, épp a hómasinával küszködtem, amikor szabályosan fogta a hasát a kacagástól, mert először magam felé irányítottam a hómaró kivezető kéményét, persze véletlenül! Átvette a gépet, és gyakorlott mozdulatokkal letoligálta mind a három garázsunk elől a nagy kupac havat. 8x 30 m a terület, utálatosan nagy, nem kívánnék ily házikót magamnak, ahol ennyi a hófödte, takarítandó felület.
Amikor végzett, kartonra helyeztük a csöpögő berregőt, és beosontunk a szobámba. Megköszöntem, az orrára nagyot cuppantottam. Elkapta a derekamat, de abban a pillanatban el is engedte…nem mert csókot lopni, pedig készen álltam rá. Sok idő elment a munkával, így csak egy tea mellett váltottunk néhány szót, és elment. Amikor el akartam búcsúzni az ajtóban, a betegem csengetett, szüksége volt rám, így csak egy puszit küldtem a tenyeremmel, és ő elkapta a levegőben a cuppot, és a kabátja alá rejtette. Istenem, ez az ember szerelmes!....
Kértem, hogy ne ajándékozzon semmit holnap, mert én se készülhettem, majd egyszer megajándékozzuk egymást, amikor nem dolgozom… Ezt megígérte, és látta rajtam, hogy komolyan mondom, hogy nem szeretek úgy kapni, ha én nem adhatok…
Eljött a 24-dike is. Délután eljött hómasinázni, de ma nem értem rá, mert a beteg igényelte a jelenlétem, így nélkülem dolgozott, csak sóvárogva néztem az ablakból a serénykedését, néha odanyomtam az orrom a hideg üveghez, és a szememmel integettem, amit ő heves kalimpálással viszonzott, és folyamatosan mosolygott.
Aztán eltüntette a gépet a garázsba, és hazament. Örültem, hogy nem kell kimennem a hidegbe, és tiszta a feljáró, de az kevésbé, tetszett, hogy nem válthattunk pár szót… Majd éjjel bepótolom! Gondoltam én!
A postaládáig azért kicammogtam, és tágra nyílt a szemem, amikor egy borítékot nekem címezve találtam ott, s belenézve, - hisz nyitva volt, egy képeslap volt egy fényekbe öltöztetett szívvel, és a nevem volt a közepébe írva. Kamaszos ajándék, de tudtam a mögötte lévő érzelmi töltetet.
Az esténk kellemes volt a beteggel, átadtam az ajándékom, ő is megmondta, hogy a fia hova rejtette az én meglepetésem, mert ő ugye nem tud felkelni, és a fiával szövetkeztek pár hete, aki havonta 1x jön pár órára. Megkerestem, egy nagy Merci bonbon volt, és egy boríték. Meglepett, de nem könnyeztem, viszont ő igen, hisz nem számított semmire, mert ételt-italt nem fogyaszt 4 éve. Én egy képet, pontosabban egy keretben grafikát adtam, meg egy új pólót, és egy új mosdókesztyűt…higgyétek el, mást nem lehet, de ennek nagyon örült, és amikor meglátta a képet, amin a fia volt gyermekkorában, elpityeredett a meghatottságtól. Odahajoltam, hogy adok két puszit, ekkor átölelt, és éreztem a szeretetét, és a háláját is egyben. Ezután mesélt a képről, az unokájáról, akit 2 éve nem látott, a menyéről, aki szintén nem jár ide..félnek a betegségétől. Pedig nem fertőző! Szépen telt az esténk, rádiót hallgattunk, karácsonyi slágereket, és a történeteire figyeltem, nevettem és szomorkodtam, ha olyan volt.
Mondtam neki, hogy ma éjjel, miután az alvását előkészítettem, elmegyek a templomba, Lelkesített, hogy ő is megtenné, de hát a körülmények nem engedik. Kérte, hogy másnap reggel mindent meséljek majd el.
22 óra után, dolgomat befejezve elköszöntem, ő még tévézett.
A fürdőbe vonultam, hajat mostam, zuhanyoztam, hisz Hansi 23.15-kor jön értem. Meleg gyapjúruhát, mintás, vastag harisnyát, finom sálat, arra egy meleget és a kabátom, fültyűm kesztyűm felvétele után, épp időben mentem az ajtóhoz. Már jött a ház felé a felhajtón, széles mosolya levakarhatatlan volt! Az enyém is! Megkérdeztem, hogy belekarolhatok-e, mire megfogta a kezem, és megkérdezte, hogy nem jobb, ha a tenyerem belesimul az övébe…Hagytam, mert puha kesztyűje kívülről is meleget árasztott, és jólesett kéz-a-kézben menni a havas úton, bár én eléggé szédelegtem, sokszor a karjához értem, de ő megtartott erős szorítással, nem estem el.
Kevesen voltak ekkor még az utcán, mindenkinek köszöntünk, ahogy viszonozták is. El se tudtam képzelni milyen gondolatok járnak a falubeliek fejében, hát még Hanséban. Csak keveset beszélgettünk, érezte, hogy zavarban vagyok, de tekintete biztatott, ne féljek, velem van, és őt tisztelik a faluban, ne gondoljak semmi rosszra.
A templom csalogató fényei már messziről látszottak, és a fúvósok próbája is zengett a sötét éjszakában…Felengedtem, és megszorítottam a kezét, amit ő rögtön megértett, visszaszorított, és rám kacsintott. Beléptünk, nem voltak még sokan. A jóképű tiszteletes rendezgette a ministránsokat, a zenekar a karzaton hangolt, mi pedig beültünk középen egy fűtött padsorba. Nem engedte el a kezem, és ezt a belépők is látták, mert a bejárat a templom oldalában van, így rögvest látni a középső padot, s ott a „mátkapárt”. Nem tudtam, hogy helyes-e, amit engedek, mert bár az érzelmeim megrezegtette, mégis kételyek fogták közre szívemet… Kigomboltuk a kabátjaink, akkor vettem észre, hogy az ünnepeken hordott kis zakóféle van rajta, olyan stüszivadászos)). Többször láttam már tv-ben, vagy a sörfesztiválon hasonlót. A többi férfi is e mentében érkezett, és nagyon csinosak voltak e különös népviseletben. Meg is dicsértem, amitől láthatóan még egyenesebben ült.
A szentmise nem volt más forgatókönyv alapján, mint Magyarországon, csak itt többet tornáztunk, mert többet térdeltettek, és állítottak fel minket. Szóval mindent végighallgattunk, Hansi énekelt, imádkozott, én magyarul tettem ezt mellette, és ő bátorított, hogy nyugodtan tegyem, mert nem a nyelv számít e berkekben, hanem a hit.
Aztán a szentmise végetért, és akkor ért a meglepetés, mert a ministránsok, úgy tízen a sorok mellé álltak, égő gyertyával a kezükbe. A templom mesterséges fényei kialudtak, és az emberek gyönyörű kórusban énekelték a Stille Nacht, Heilige Nacht-ot. Csodálatos volt, és egyszer csak a karzatról a fúvósok is bekapcsolódtak…a szívem kalapált, én is énekeltem, és az összekulcsolt kezem szétcsúsztatva a könnyeimet töröltem. Ilyen érzést ritkán éreztem…átszellemültem, sírtam, és halkan énekeltem elcsukló hangon…Hansi észrevehette, mert átölelt, és nyugtatott, de éreztem, hogy ő is meghatódott. Ez a felemelő élmény volt a legszebb a faluban a 8 hét alatt. Kifújtam az orromat kifele menet, a tiszteletes mindenkivel kezet fogott, és boldog karácsonyt kívánt minden hívőnek. Mosolygott, és nem mutatta, századszorra sem, hogy unja ugyanazt a két szót, mert néha tett egy személyes megjegyzést a falu apraja-nagyjának. Amikor odaértem elé, annyit fűzött hozzá, hogy örül, hogy köztük vagyok. Mosolyogtam, és csak annyit mondtam, hogy én is boldog vagyok. A pillanatnyi állapotomra ez tényleg igaz volt.
Kézenfogva indultunk el Hansival, de egy idő után átölelt, és magához húzott. Nem húzódtam el, a meghitt templomi élmény után jólesett a férfiölelés. Félúton megállított, maga felé fordított, megfogta fülmelegítőm, és már azt hittem megcsókol, de nem tette meg, csak annyit mondott, hogy boldog, és köszöni a ma estét. Istenem, én miért nem érzem felhőtlenül boldognak magam?! Nem beszélgettünk hazafelé, mert néha sikítoztam, hiszen csúszott a hó teteje, és bizony többször majdnem magammal húztam esés közben, de nem engedett el, és így nem lett havas a hátsó fertályom! ))
A bejárati ajtó előtt elé álltam és tudta, hogy mire vágyom, mert szenvedélyesen átölelt, éreztem, hogy a szíve a torkában dobog, és forrón megcsókolt. Nem volt ebben erőszak, se követelőző nyelvkiöltés, csupán érzékenyen, mégis vággyal telve tette, elgyengültem tőle.. Megtartott, ahogy ma éjjel már annyiszor, de ez most lágyabb volt, mégis erőteljes. Nem csúszott a keze semerre sem, a derekamat húzta csak magához. A csók után apró puszikkal borította arcom. Lehunytam a szemem, és kipottyant egy könnyem, nem értem magam se! Élveztem a finomságát, de nem tehettem meg őszintén a viszonzást. Mosolya mosolyt csalt arcomra, könnyemet letörölte, és a derekamat elengedve, hideg orcámat a két kezébe emelve kimondta, amitől féltem: Szeretlek, F. még sose voltam ilyen szerelmes! Majd újra megcsókolt, bár ez már nem volt olyan heves, de tele volt érzelemmel, és én csak könnyeztem. Ölelt, a hajamat simogatta, nyugtatott, és hozzátette, hogy tudja, hogy jól érzem magam vele, de látja, hogy az érzelmeivel letámadott, és én még nem vagyok kész befogadni ezt. Honnan tudhatta? Ennyire látszott? Nem, azt nem hiszem, mert vágyódtam a karjaiba, nem a testiség, hanem a kedvesség, amit kaptam tőle..ez volt a motivációm. Még egy hosszú, puha csókot adott, és azt mondta, hogy holnap a szokott időben jön majd…., és nem kér semmire választ, csupán lehessen velem, mert ő ettől is boldog, hogy láthat, és érinthet, és beszélgetünk. Addig nem megyünk tovább, míg én nem akarom. Sóhajtottam egy nagyot, futó csókot leheltem ajkára, és becsuktam a bejárati ajtót. Belül hallottam, ahogy ropog a hó a lába alatt, és az ajtót belülről támasztva bőgtem…hogy lehetek ilyen hülye!!???

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.